2016. július 10., vasárnap

II./09.fejezet: Elment

Sziasztok drágaságok!
Először is köszönöm a 24 000+ oldalmegjelenítést, a komikat Nikinek, BezTinának és Dórinak, a kritikát és mély elemzést Helginek <3
Oldalt a szavazás lezárult, hat ember szavazott összesen. Egy szavazat érkezett Liam-re, egy Niall-re, egy Alice-re, és három szavazat érkezett a nyertes Louis-ra, szóval ha meglesz a 20 feliratkozó, akkor az ő szemszögéből olvashatunk majd egy különkiadást.
Még annyit, hogy az elkövetkezendő három napban egészségügyi okokból nem leszek, ha nem válaszolok az üzenetekre és komikra, az nem bunkóságból van, amint tudok válaszolok nektek. ;)
Jó olvasást!



 
09.Elment

~ Harry ~


Amikor elveszítesz valakit, az összes gyertya, az összes ígéret és ima semmit sem ér, mert nem fogja elmulasztani a fájdalmat. Senki és semmi nem fogja elmulasztani. Az egyetlen dolog, amit tehetsz az az, hogy elengeded. Elengeded, és megpróbálsz élni. Az egész életed más lesz, és meg kell tanulnod élni anélkül a valaki nélkül élned az új, teljes életed.
Ha egy barátot veszít el az ember, nem egyszerű. Egy barát, akármit is tett vagy mondott, akkor is a barátod volt, legalábbis tett olyat, amiért egykoron a barátodnak nevezted. Ha egy rokonodat veszíted el, nem ráz meg annyira, de a temetésen akarva akaratlanul elsírod magad. Hogy miért? Mert mi emberek vagyunk olyan hülyék és idióták, hogy beleképzelünk egyes dolgokat más dolgokba. Amikor egy temetésen búcsúztatnak valakit, látod a nyitott koporsónál az arcát, és akaratlanul, szinte már-már reflexszerűen egy hozzád közel álló valakit képzelsz oda. Testvért, szülőt, nagyszülőt... És ez megráz. Megsirat.
De ha egy közeli családtagodat veszíted el, például az egyik szülődet...az teljesen összetör. És nem azért, mert szeretted. Van olyan, aki utálta a szüleit, mégis, mikor meghaltak öngyilkos lett. Hogy miért? A tudat miatt. A tudat miatt, az az aprócska gondolat miatt, amit lényegtelennek hiszünk, de ott van és igenis megköveteli, hogy tiszteld, méghozzá úgy, hogy összetör. A tudat miatt törünk össze, hogy a szeretett szülő már nincs. Már nem tudunk oda menni hozzá panaszkodni, nem tudunk bocsánatot kérni tőle az elmúlt években elkövetett hibáink miatt, nem tudjuk megölelni. Nincs, mert elment. A földi élet számára véget ért. Ez a gondolat aprónak, szinte jelentéktelennek tűnik, de igenis számít. Mégis hogy lehet egy ilyen nem létező dolognak ekkora ereje, hogy képes térde kényszeríteni és összetörni, tönkretenni embereket?
Sarrie tíz perccel később még mindig a padlón ült, szorosan hozzám bújva, és megállás nélkül zokogott.
- Szerettem. - mondta hisztérikus hangon. - És most meghalt. Elment. Nem, nem. Kérlek mondd, hogy ez nem igaz, kérlek! Azt mondták jobb lesz, hogy minden rendben lesz! Kérlek mond hogy ez nem igaz, csak álmodom, mondd hogy ez nem igaz Harry, kérlek!
- Bárcsak tehetném kincsem, bárcsak tehetném, de nem lehet. - simogattam a haját, miközben könnyeivel már teljesen beterítette a mellkasomat.
- Miért? Nem kérhettem tőle bocsánatot rendesen, még nem kellett volna itt hagynia, még szükségem lenne rá! Szükségem van rád apu! - üvöltötte. Saját könnyeim elhomályosították a látásomat, így csak Sarrie alakját tudtam kivenni, de el tudtam képzelni az arcán lévő fájdalmat.
- Itt vagyok. Tudom, hogy fáj, de itt vagyok és segítek! Nem tudom, hogy hogyan, de segíteni fogok, és enyhítek a fájdalmadon!
- Nem tudsz! - tépte ki magát az ölelésemből. - Mert már halott! Nem tudsz segíteni Harry! - üvöltött dühösen.

 

- Sarrie nyugodj meg...
- Mégis hogy nyugodjak meg?!? Apám meghalt! Itt bőgök, semmit nem értek és sikítok és senki nem hall! - szakított félbe, és még jobban kitört belőle a sírás.
- De én itt vagyok neked! Itt vagyok veled, és nem is fogok elmenni! Apádat nem helyettesíthetem, és nem is akarom, de itt vagyok neked, bármi történjék is! - mondtam túlkiabálva Sarrie kitörő zokogását és dührohamait. Tehetetlenül tártam szét a karjaimat, mire Sarah felém futott és a karjait a nyakam köré fonta, fejét a nyakhajlatomba temette és feltört belőle a fájdalmas, mélyről jövő zokogás.
- Sajnálom! Sa-sa-j-ná-h-lom. - zokogta. - Sajnálom, én csak...én csak...nem tudom, hogy mit...hogy mit tegyek! Sajnálom, én...beakarok menni a kórházba. Most.
- Rendben. - egyeztem bele, bár nem igazán örültem, de reménykedtem benne, hogy az, hogy Sarrie elbúcsúzhat az apjától majd segít neki abban, hogy elengedje. Magamra kaptam egy pólót és egy nadrágot, majd megvártam amíg Sarah is elkészül. Felkaptam a kocsikulcsot, bezártam az ajtót, majd miután beültettem Sarriet a kocsiba, elindultunk a kórház felé. Sarah az ablakon bámult kifele, csak a szipogása törte meg néha a köztünk lévő csendet. Nem tudtam mit mondhatnék. Talán azt hogy minden rendben lesz? Nem. Amikor egy piros lámpánál megálltam és felé fordítottam a fejem, már épp szólásra nyitottam a számat, de amint megláttam az ablakban a tükörképét, inkább lenyeltem a szavakat. A könnycseppek folyamatosan, egyenletes tempót felvéve száguldottak le az arcán. Halkan sírt de tudtam, ordítani akar. Mégis mit mondhatnék? Nem jutott eszembe semmi, hülyeséget pedig nem akartam mondani. A lámpa zöldre váltott, én pedig ráléptem a gázra, mire az autó elindult.
Tíz perccel később a kórház parkolójában voltunk. Kiszálltunk a kocsiból, lezártam, majd Sarrie mellé sétáltam és megfogtam a kezét. Szótlanul sétáltunk az ismerős kórterem felé, ami előtt ismerős arcokat pillantottunk meg. Alice rohant oda Sarriehez és megölelte.
- Hallottam mi történt. Sajnálom. - mondta.
Tovább sétáltam a fiúkhoz, Liam kivételével itt volt mindenki. Louis egy biztató mosolyt küldött felém.
- Mi a helyzet?
- Féltem. Féltem Sarrit és félek én is. - mondtam.
- Mitől? - jött oda Niall is.
- Hogy elveszítem, hogy annyira...kikészül. Nem fogom tudni enyhíteni a fájdalmát, nem tudok segíteni! - túrtam bele a hajamba immáron minimum századjára.
- Harry! Ez egyáltalán nem igaz! Abban igazad van, hogy nem fogod tudni enyhíteni a fájdalmát, nem tudod majd elmulasztani, de nem is erre van szüksége. - mondta Louis, miközben mélyen a szemeimbe nézett.
- Akkor mire? - sóhajtottam.
- Rád. - mondta. - Hogy TE ott maradj neki.
- Oda kell figyelned Harry, mert ez nagyon nehéz időszak lesz mindkettőtök számára. - szólalt meg ismét Niall. Ebben a pillanatban Dan lépett ki a kórteremből, majd egyenesen hozzánk sétált.
- Lucy? - kérdeztem.
- Bent van. És nem akar kijönni. - mondta. - Sarah? - kérdezte, mire csak a fejemet ráztam. - Értem. - megszorította a vállamat.
- Amanda?
- Ő a szülőszobán sír. - mondta. - De a gyermek gyönyörű. - majd megölelte Sarriet, aki éppen akkor ért oda hozzánk. Miután elengedte, egyenesen az ajtóhoz sétált. Szótlanul, lehajtott fejjel követtem, majd Dan, aki utánam jött becsukta mögöttünk az ajtót. Lucy Andrew immáron élettelen testére borulva zokogott, és artikulátlanul beszélt valamit, de nem lehetett érteni. Dan odalépett Lucyhoz, és megszorította a vállát.
- Lucy, gyere. Itt van Sarah és Harry, had búcsúzzanak el ők is. - Lucy felállt és szorosan megölelte Sarriet, aki hangtalanul könnyezett. Pár percig így álltak, majd Lucy Dannel az oldalán kiment a sötét kórteremből, magunkra hagyva ezzel minket. Sarrie, aki egész idáig egyetlen árva szót sem szólt, most halott apja felé intett a fejével.
- Kezd csak.
Odaléptem a lecsukott szemű apósom mellé, és megfogtam a kezét. Hideg volt, túl hideg. A mindig mosolygós, viccelődős férfi, aki sosem volt csendben, most itt feküdt előttem hidegen és csendben.
- Amikor először megláttalak, eléggé megijedtem. Először kissé kimért voltál velem, ami érthető hisz...mit akar egy ilyen srác a te csodálatos lányodtól. De belementél, és rám bíztad. Amikor azt mondtad vigyázzak rá, és én azt mondtam, hogy úgy lesz, nem egészen arra gondoltam, hogy ez egy beleegyezés, miszerint nincs már rád szükségünk. Szükségünk van rád, mégis elmentél. De ígérem, - hajoltam közelebb. - vigyázok Sarrie-re. - elengedtem a kezét, majd átengedtem a helyemet. Sarah üveges tekintettel, mintegy robotként lépett oda az ágyhoz. Egy darabig csak áll ott, majd kitört belőle a zokogás, ráborult az apja testére, majd beszélni kezdett hozzá.
- Sajnálom Apa! Mindent sajnálok, az összes hibámat, amit elkövettem ellened, azt az elpocsékolt három évet, amíg felétek se néztem, mindent! Bocsánatot akartam kérni rendesen apu, nem így. Elrontottad! - csapott az ágyra, majd elkezdte püfölni a matracot. - Elrontottad, mert nem így akartam bocsánatot kérni! Én rendesen akartam, azt akartam, hogy lásd Amanda gyerekét, hogy az oltárhoz kísérhess engem is és majd ott legyél, amikor az én gyerekem is megteszi az első lépéseket! Mindent tönkretettél! - kitartóan püfölte a matracot, amíg a karjainál fogva el nem rángattam onnan, és szorosan magamhoz nem öleltem. - Annyira fáj Harry. Annyira fáj és mar...én-én nem leszek képes ezt végig csinálni, én nem vagyok erős, nem vagyok bátor én nem...nem tu-tudok lélegezni, nem érzek semmit csak hidegséget itt belül! Elvesztem... Én...é-én azt akarom hogy legyen már ennek vége, legyen már vége, haljak már meg essek itt össze nyomban, nem hiszem el hogy meghalt Harry én nem akarom...
- Sssshhh... - nyugtattam, bár már én is könnyeztem. Ettől tartottam a legjobban. Hogy összetörik. Félek, hogy nem tudom összeilleszteni a darabokat, és elveszítem. - Sarah, - fogtam két kezem közé az arcát. - Sarah kérlek figyelj rám, figyelj rám kincsem elment! Apád meghalt! Elment...elment... - mondtam, majd ismét magamhoz öleltem. - Nem tudunk mit tenni.
Percekig csak álltunk, ölelve egymást, sírva és könnyezve, majd Sarah kibontakozott az ölelésemből és visszalépett az ágyhoz. Ismét megfogta apja kezét, majd egy apró, utolsó puszit adott a homlokára.
- Sajnálom apa. Szeretlek, nagyon szeretlek. Még szükségem lett volna rád, de a halál nem válogat, nem hagyja, hogy elköszönjek. Szeretlek apa, vigyázz magadra. - mondta, majd egy könnycsepp leszánkázott az arcán és elengedte apja kezét. - Menjünk innen kérlek.
Kisétáltunk a kórterem ajtaján, majd a fiúk még egyszer megölelték Saraht és Lucyt, majd ők ketten egymást is. A folyosó végén Andrew orvosa tűnt fel, mire Lucy lerohanta és üvölteni kezdett vele.
- Maga hazug! Hazudott nekünk! Azt mondta minden rendben lesz, hogy fel fog épülni! Ehhez képest nem ez történt! Meghalt, érti?!? MEGHALT! - Louis odalépett Lucyhoz és magához húzta, hátha le tudja nyugtatni. Niallhez és Alicehez fordultam.
- Vigyétek haza Lucyt és maradjatok ott vele. Itt a kulcs. - adtam Niall kezébe.
- És ti? - kérdezte.
- Mi még elnézünk Amandához. - mondtam, majd elköszöntünk és Dan után indultunk.


A szülészet a szomszéd épületben volt a második emeleten. Szótlanul követtük Dant, majd amikor elérkeztünk a szoba elé, gyermeksírást hallottunk bentről kiszűrődni. Belépve Amandát az ágyon találtuk, amint sírva próbálja nyugtatni a kicsi Bethanyt, több-kevesebb sikerrel. Dan most átvette a kicsit, így Amanda ránk tudott koncentrálni. A két testvér összenézett, majd Sarrie törte meg a csendet.
- Olyan szeme van, mint apunak. - mondta a kicsire nézve.
- Igen.
- Miért? - kérdezte Sarah. - Miért pont most született meg? Apu miért halt meg? Mi értelme ennek?
- Ne hibáztasd Bethanyt apu haláláért.
- Nem hibáztatom.
- Nem úgy tűnik! Ne keress logikát semmiben, főleg ne az életben és a 'miért'-ekben! - emelte fel Am a hangját. - Nem a kicsi tehet arról, hogy apu meghalt! Légy oly kedves, ne hibáztasd ezért őt, hiszen ő még semmit nem ért az egészből! Nagyapa nélkül fog felnőni! - mondta sírva.
- Az enyém is, ha egyszer lesz! - szólt közbe Sarah, és ismételten sírni kezdett. Nem épp a legjobb időben és helyen ugrottak egymásnak a nővérek. - De téged legalább az oltár elé kísért, engem még az se! Az én gyerekem úgy fog megszületni egyszer, hogy már nagyapja sincs a részemről!
- Te legalább el tudtál búcsúzni aputól!
- Nem, nem tudtam! Csak most tudtam "beszélni" vele!
- De én még azt se! Nem tehetem ki innen a lábamat!
- Megkérem önöket, hogy ne hangoskodjanak az osztályon. Kérem távozzanak! - jött be egy nővér és kitessékelt minket.


Hazafelé tartottunk a kocsival, amikor eleredt az eső. Sarah a fejét az ablaküvegnek döntötte és bámult ki az ablakon. Egy szót, annyit se szólt. Még csak rám se nézett. Amikor a szülei házánál felálltam a kocsifelállóra, amint megálltam ő rögvest kiszállt a kocsiból. Elindult az ajtó felé, de félúton megállt  a szakadó esőben, a tekintetét pedig az ég felé emelte. Bár az arcára hulló esőcseppek miatt nem láthattam, mégis éreztem, hogy sír. Nem tudtam mit mondhatnék, így csak összekulcsoltam a kezeinket és megszorítottam a kezét. Végre rám emelte kisírt, vörös szemeit, mire elmosolyodtam.
- Minden rendben lesz kicsim. - mondtam.
Sarrie nem szólt semmit, nem mosolygott, elkapta a tekintetét és kihúzta a kezét az enyémből, majd ott hagyott a szakadó esőben.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Na hát kinek hogy tetszett? Remélem azért élvezhető volt, tudom nem hosszú, de ezt a részt ilyen picikre osztottam fel, bocsánat :/
Várom a visszajelzéseket, komikat, pipákat, feliratkozásokat, kritikákat, kérlek szánj rám pár percet az idődből és hagyj magad után nyomot.
Valamikor érkezem a 10. fejezettel!

All the love M

4 megjegyzés:

  1. Hat ismetelten sikerult egy izgalmakkal teli reszt osszehoznod.Remélem Harryek nem vesznek nagyon ossze,mert Sarrienak a legnagyobb szuksege van most Harryre.Ugyhogy remelem hamar rendezodik minden.Nagyon imadom a blogod.Varom a kovit.
    Millio puszi:Dóri :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dóri! :)
      Köszönöm hogy írtál <3
      Örülök neki, hogy ismét hoztam az elvárt szintet ^^
      Nem lesz bizony egyszerű az elkövetkezendő időszak, de majd meglátjuk, hogy hogyan birkóznak meg vele ;)
      All the love M

      Törlés
  2. Sziaa! Nemreg talaltam ra a blogodra es hajnal 2ig olvastam, nagyon jo❤ egyszeruen imadom, siess a kovivel❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Tamara,
      Nagyon örülök, hogy ilyen sokáig lekötött téged a történetem, feldob, hogy tetszik neked ;)
      Sietni fogok, elvileg hétvégén jön a kövi fejezet.
      All the love M

      Törlés